És bár a boldog aranykornak vége, utóbbi formáció tizenhét évnyi mosolyszünet után újra a klasszikus felállásban vágott neki egy sorlemez felvételének. Tudniillik, Bobby Hambel gitáros - akinek szólói védjegyként funkcionáltak - 1995-ben kilépett a zenekarból, a Biohazard pedig egyre mélyebb alkotói válságba került. Bár a Hambel nélkül készült anyagok egyike sem volt kifejezetten gyenge, a kultikus Urban Discipline és az azt követő State Of The World Address szintjét egyik sem közelítette meg. Érthető hát, hogy a New York-i gettóhardcore-metal négyes új lemezét minden eddiginél nagyobb várakozás övezte.
 
Ehhez képest a Reborn In Defiance csak halvány nyomokban idézi meg azokat az időket, amikor Evan Seinfeldék hatására néhányan még Makkoshotykán is bandaháborúkat vizionáltak. A nyitó Vengeance Is Mine punkos taktusaival és tapló grúvjaival kapásból hozza a nagybetűs életérzést, ám a lagymatag verzéket és az elcsépelt énekdallamokat (!) felvonultató Decay után a színvonal meglehetősen hullámzóvá válik.
 
A dühös Reborn és a Killing Me egyaránt biztatóan indul (utóbbiban mellesleg mindkét frontember dalra fakad), idővel azonban óhatatlanul ellaposodnak. Ezzel szemben a Come Alive, a Skullcrusher vagy a Countdown Doom egyaránt a sallangok nélküli, síkbunkó culágerhardcore vonalat képviseli, és mint ilyenek, a lemez legjobbjai (akkor is, ha egy Punishmenttel vagy egy Tales From The Hard Side-dal egyikük sem ér fel).
 
A Reborn In Defiance a legkevésbé sem méltatlan a zenekar életművéhez, ha azonban figyelembe vesszük, hogy az eredeti tagság rögzítette, akkor bizony képtelenek vagyunk lelkesedni érte.