Walt Koontz hajdani heroikus biztonsági őr, mostanában már csak fallabdázik és játssza a menőt a helyi tangóklubban. Hiperkonzervatív értékrendszere képtelen megemészteni homokos szomszédai harsány viselkedési metódusait, és egyáltalán a tényt, hogy léteznek. Mint ahogyan a szomszédban lakó Rusty – a travik átoperáló műtét előtt álló vezéregyénisége – is határozott ellenszenvet táplál a bigott fickó iránt. Normál esetben ők ketten az életbe nem kerülnének önszántukból egy légtérbe, de a sors fura fintora és Joel Schumacher rendezői jobbja kölcsönhelyzetbe tereli a két önfejű elvbajnokot. Walt ugyanis egy éjszakai egyéni mentőakció közben – egészen pontosan még előtte – agyvérzést kap, fél oldalára lebénul és képtelen lesz kommunikálni. Természetesen az eddig tetterős és magát legyőzhetetlennek hitt férfi teljesen összezuhan, és teátrális önsajnálatba menekül. De lévén, hogy az egyetlen épeszű megoldás a rehabilitációs programban való részvétel, nagy duzzogva vállalja az énekórákat, amiket éppen szabados szomszédjánál kell abszolválnia. A segítség elfogadása hatalmas erőfeszítést követel a szűklátókörűségben begörcsölt agytól, ahogyan az is, hogy esetlenül erőlködve próbálja kipréselni a hangokat a néma torokból.
  
A szerencsétlen kripli és a társadalom peremvidékén is épphogy megtűrt majdnemnő esetét a két főszereplő egymást lejátszó parádézása képes hitelesíteni. Mert lássuk be, a mocsoklelkű, koszlott világunk bármely régiójában bekövetkező hasonló eset is csak idealizált tanmese arról, hogy hogyan is kéne működnie egy nem végletesen elbaltázott társas viszonynak.